Szabadnap

Otthon dobozkupacok halmai fogadtak este, mikor hazakísérve Choat, náluk vacsoráztam anyukája unszolására. Hihetetlen kellemes este volt. Az evés alatt Choa végig Jonginról panaszkodott, anyukájával pedig kórusban kerestek rá szidalmakat. Szóval ilyen, ha két nő él együtt. Evés után pedig beinvitált a szobájába, ahol a kis pettyes cica aludt az ágyán. Ő figyelt a múltkor az ablakból.

- Ő Pitypang. – emelte fel a doromboló cicát és leült a helyére.

- Őt hoztad a menhelyről, igaz? – ültem mellé.

- Így van. – mosolyodott el. Elgondolkodtam azon, ha nem épp mostohatestvérekké válnánk, ez lenne az az este, mikor megcsókolhatom. De természetesen az életem fityiszt mutatott nekem ezen a téren. – Neked van háziállatod? – fordult felém, őt is meglepte a közelségünk, pedig csak egymás mellett ültünk. Megilletődve bámult rám. Én adtam fel hamarabb a bámulást és hajamba túrva elfordultam.

- Nem… nincs… mármint nincs háziállatom. – fogalmaztam meg egy nagyjából ép mondatot. – De lassan mennem kellene. Apa így is morogni fog.

- Rendben. – tette le a macskáját és felállva kikísért. Elköszöntem anyukájától, majd az ajtóban újabb kínos csend következett.

- Aludj jól, holnap találkozunk. – süllyesztettem zsebeimbe kezem és előre hajolva ajkaim puha pofijának nyomtam, majd elsétáltam, mielőtt megláthatta volna, hogy még ez is zavarba hozott.

Otthon tehát dobozok és egy haragos apa várt, keresztbe font karokkal.

- Hol kódorogtál idáig? Ugye dolgozni voltál?

- Igen, csak utána Choaékkal vacsoráztam. – sütöttem le szemem zavartan, a villám azonban nem csapott le. Kíváncsian lestem fel, megenyhülve nézett rám.

- Hogy van a kislány? – kérdezte végül leengedve kezeit.

- Jól. Mármint, úgy fest, hogy megbeszéltek mindent és kibékültek. – bólogattam, apa pedig halványan elmosolyodott.

- Holnap kezdj el bepakolni, ahogy az időd engedi!

- Rendben. – bólintottam és figyeltem, ahogy kimegy, majd behúzza maga után az ajtómat. Csak az ágyra borultam és homlokon csapkodtam magam.

- Felejtsd el, te félkegyelmű!

- Mit kell elfelejtened? – Taeyong hangja hallatán csak arra dobtam egy párnát, kuncogása tudatta velem, a közelében sem voltam a telitalálatnak. – Choa az, igaz?

- Igaz… - néztem rá oldalra. – Miért nem tudom kiverni a fejemből?

- Mert ki akarod. Ha nem akarsz nem rá gondolni, akkor sokkal hamarabb elmúlik, mintha ilyen erőszakos vagy a gondolataiddal szemben. Gondolj rá nyugodtan, az még nem bűn. Nem mintha megcsókolni vagy ilyesmi bűn lenne, de apáék nem lesznek elragadtatva, szóval maradj a gondolatoknál. Aztán majd szép lassan elmúlik. – dobta vissza a párnát, ami az arcomon landolt. Lusta voltam tenni ellene bármit is, hát úgy maradtam.

Reggel a párna alatt ébredtem.

***

- Mit gondolsz? – emeltem fejem fölé Pitypangot, miközben próbált fogást találni tappancsaival karomon. – Szerinted is meg akart csókolni? – nyomtam orrom a cicáénak, aki egy nyávogással rettentő cicaszájszagot eresztett rám. Elhúztam a szám. – Most ez egy igen, vagy egy nem? Bár megtetette volna. – biggyesztettem le ajkam és letettem a mellkasomra kedvencem, aki azonnal összegömbölyödött. Füle tövét vakargattam, míg lassan el nem aludtam égő lámpával.

Reggel lekapcsoltam a lámpát és kitekeredett pózomból feltápászkodva beletúrtam kócos tincseimbe, megvakartam a derekam, aminek mindkét oldalán egy egy fecske díszlett és kibújva alvós bugyimból, meztelen, csípőre vágva álltam meg a szekrényem előtt. A reggeli rutin.  Némi töprengés után egy tengerészcsíkos ruhát választottam, hajam kontyba fogtam és kihúztam a szemem, vörös rúzst tettem fel. Ma csinos akartam lenni, és máris jobban éreztem magam attól, amit a tükörben láttam. Anya szobájába osonva elcsentem a kis piros övét és derekamra tettem, ahol a ruha bővülni kezdett.

- Milyen csinos vagy ma. – adta anya a kezembe a kávém rejtő termoszt. – Van valami oka?

- Nincsen, ne mosolyogj ilyen sunyin! – csak jól esett. Bújtam bele magassarkúmba és leguggolva bekapcsoltam a csatokat a bokáimon. – Este találkozunk. – dobtam neki puszit. Ő a héten már nem dolgozott a költözés miatt. Szerencsés. Ugyan megkérdeztem a suliból nem akar-e kivenni, csak egy kiismerhetetlen pillantást kaptam érte.

Délben hazasiettem szokás szerint, adtam enni a cicáknak, megigazítottam sminkem és mentem is dolgozni. Jeongmin furcsállva mért végig.

- Ki vagy te és mit tettél az én egyszerű Choammal? – csak morcosan felhúztam felső ajkam.

- Szóval már nem is sminkelhetek?

- Mindig sminkelsz, tudom én, na de így. Csaknem tetszeni akarsz valakinek? Taeminnek? – könyökölt játékosan oldalba.

- Ahjussi! – néztem rá, mire pofonnal fenyegetőzött. – Taemin nemsokára a bátyám lesz, nem voltak ilyen szándékaim. Csak reggel kellemes volt sminkelni, mert nőként megtehetem.

- Hú unnie, milyen csinos vagy! – kíváncsian fordultam a hang felé, a pult felén Jungin mosolygott.

- Egyébként adni akartam neked valamit. – tűnt el a főnök egy pillanatra, majd valami feketét nyújtott át nekem. A, mint kiderült, sötét barna kötényen mályvaszínnel volt felhímezve a kávézó neve és emblémája, meg a nevem. Meglepetten pislogtam.

- Miért kapom?

- Nos, ezzel a köténnyel előléptetlek, közlegény. Mostantól tizedes vagy és nyugodtan parancsolgathatsz annak a két semmirekellőnek, ha kell.

- Előléptetsz a kávézó tizedesévé? – billentettem oldalra a fejem, csak bólogatott. Végül elmosolyodtam és meghajolva elvettem a kötényt.

- Segítek megkötni. – jelentkezett Jungin és átbújva a pult alatt, ténylegesen segített nekem. – Én most megyek, de este visszajövök Jonginért. Jók legyetek! – integetett és egy muffint elemelve elsietett.

- Munkára kölyök! – mosolygott Jeongmin, én pedig beálltam a pulthoz, fogadni a rendeléseket. Kellemesen telt az idő a vendégeivel játékosan kötözködő Jeongminnal, úgy festett mindenkinek bearanyozza a napját a főnök vidámsága.

***

Reggel kifejezetten kipihenten keltem fel az időben való lefekvés miatt, amit a Jungah miatti duzzogásom váltott ki. Kicsit aggódtam, hogy ma is megjelenik, nem akartam megint olyan felesleges lenni a kávézóban. Nem akartam, hogy Choa megint úgy lenézzen. Reggeli után inget, farmert meg kabátot húzva nagyjából rendeztem még a hajam és fogat mosva becéloztam az iskolát. Nem is volt olyan vészes ez az iskolába járás dolog.

Beérve leültem Taemin mellé, mondani akartam valamit a tegnap után, mégis nekem adod valami szerencseérmét vagy mit, de elég gáznak festett megköszönni egy ilyen fura szokást, hát inkább csendben maradtam.

A szokásos csendben telt el a nap, egyik szünetben padtársam mégis felém fordult, kíváncsian néztem rá.

- Szólnál bent, hogy ma nem tudok menni? Segítenem kell a költözés miatt otthon. – csúsztatta zsebébe telefonját, csak bólintottam pár pillanat múlva.

- Amúgy… ez az izé mire jó? – mutattam fel az érmét, meglepettség tükröződött rajta.

- Azt hinné az ember, hogy eldobtad. Egyszerűek a szabályok, ha szerencsét hoz neked, vagy valakinek jobban kell nálad, neki adod.

- Miből gondolod, hogy kell nekem?

- Ha nem lenne szükséged rá, már nem lenne nála. – lökött meg finoman vállával, mikor elment mellettem, inkább játékosan, mintsem kötözködően. Csak pislogtam utána. Elsőre nem tűnt ilyen bonyolult srácnak, csak egy szerencsétlennek.

Azért kellemes volt a gondolat, hogy ma sokkal könnyebben tanulok majd a felesleges versengés helyett, kint azonban Jungah állt. Meg is feledkeztem róla, hogyan megy ez a játék. Addig jár a nyakamra, amíg meg nem kapja, amit akar, aztán lelép. Nem akartam találkozni ma vele, némi gondolkodás után inkább kockára tettem jó hírem és belevetettem magam egy random diákcsoportba, nevettem azon, amit nem értettem, szerencsére csak akkor tűnt fel nekik, hogy nem ismerem őket, mikor elkanyarodtunk az iskola mellől. Sietősen törtem ki csoportjukból és hazafele vágtáztam. Ha elég gyors leszek, Jungah nem ér a házunkhoz, mielőtt elindulnék, számolgattam magamban és fent eltéve kötényem, számba tömtem egy szelet toast kenyeret, majd lerohanva a lépcsőkön, a legrövidebb úton gyalogoltam a kávézó fele.

A biztonság kedvéért belestem az üvegajtókon, Jungaht nem láttam bent, de hirtelen ismerős arcot sem. Aztán felismertem Jeongmint, azután felnézett és Choat is felismertem.

- Mi a… - motyogtam lefagyva, a lányt figyelve. Teljesen más volt így. Choa és nem Choa egyszerre. Folyton befele pislogva mentem át a hátsó ajtóhoz és belépve az öltözőbe, megpróbáltam megkötni kötényem, nem ment. Szégyenkezve oldalogtam ki. Jeongmin kritikusan mért végig, úgy festett Choa felismerte a helyzetet, mert mikor nagybátyám eloldalgott, megéreztem hátam mögött, ahogy gyors mozdulatokkal köti meg a masnit, majd ujjai vállaimnál értek hozzá, ahogy kisimította a megcsavarodott anyagot nyakamnál. Csendben állva vártam a végét. Igaziból nem volt kellemetlen a helyzet, kicsit sem. De olyan gyorsan múlt el, mint ahogyan jött. – Taemin azt üzeni, hogy családi okok miatt nem tudott ma jönni.

- Pont kérdezni akartam hol hagytad a párod. – mormolta Jeongmin. – Rendben, kösz, hogy szóltál. – megveregette vállam és eltűnt egy ajtó mögött, ami a sütőket rejtette. Óvatosan oldalogtam a sürgő-forgó Choa mellé.

- Hogy tudnék segíteni? – motyogtam halkan.

- Egy narancsos-csokis, egy puncsos és egy diós muffin. – olyan hirtelen szólalt meg pár pillanatnyi csend után, hogy majdnem szívbajt kaptam. – Elvitelre. – igyekeztem épségben eljutni a süteményes pultig és tálcát ragadtam, majd összekaparva minden tudásom, kiválasztottam a három muffint, de a becsomagolással bajban voltam. Fogalmam sem volt, hogy kell. – Elnézést, kevesebben vagyunk a szokottnál, kicsit nehézkes a munka! – a mentegetőzést követő percben pedig már mellettem is volt. – Figyelj jól, nem érek ma rá segíteni neked! – kis kezei enyémekre siklottak és szavait mozdulatokkal segítette, miközben együtt csomagoltuk be a tálcát. Rettentő furcsa volt így állni mellette, soha nem éreztem még ilyesmit. – Kész, ne felejtsd el! – kapta ki kezemből a csomagot és elsietett vele. Csak pislogtam magam elé. Mégis mi volt ez? Ő nem érezte?

Igyekeztem eleget tenni neki, minden kérésének, arca pedig nem árult türelmetlenséget, úgy sejtettem egész jól alakítok az elmúlt napokhoz képest. Örültem neki, nem akartam, hogy bárki is feleslegesnek tartson, vagy tituláljon.

- Egy mézes kamillateát kérnék, itt fogyasztom. – a hangra felkaptam a fejem, Jungah mosolygott rám a pulton túlról. A zavar pedig szépen lassan eluralkodott rajtam, éreztem, hogy már azt sem tudom, hol vagyok. Csak bámultam rá.

- Két narancsos muffin! – a szavak süket fülekre találtak – Hahó! Jongin! Kim Jongin! – felkaptam a fejem, Choa nézett rám felvonva fél szemöldökét, ajkam beharapva néztem vissza rá. Pár pillanatnyi szemezés után felsóhajtott és mellém lépve arrébb tolt, hogy kivegye, amit kért. Szégyenkezve, kiskutyaszemekkel meredtem rá hibám miatt, de észre sem vette.

- Saj…

- Egy adag tiramisu elvitelre. – tanácstalanul meredtem a hűtőpultban pihenő süteményre, majd felnéztem Choara. Ilyet se csináltam még. – Csomagolj be két citromos mignont, majd én szedem. – szorgosan vettem elő a tálcát, rá a két mignon, majd úgy csomagoltam be, ahogy mutatta. Kicsit még pontatlannak festett azok mellett, amiket ő csinált, de sikerült. Odanyújtottam neki a csomagot, kikapta a kezemből elmenőben, de semmit sem szólt. Rám se nézett. Pedig sikerült megcsinálnom. Egyedül, ahogy tőle tanultam.

Ez a nap volt a legrosszabb az összes eddigi közül, amin találkoztam Choaval, Annak is jobban örültem volna, ha megint veszekszünk, belém köt, gúnyolódik, de az nagyon nem tetszett, hogy úgy tesz, mintha ott sem lennék. Mivel annyira bántott, hogy minden igyekezetem ellenére rám se nézett, Jungahval nem volt időm foglalkozni, megunta és elment estére. Kettesben maradtunk mosogatni Choaval. Néma csendben álltunk egymás mellett, ez pedig kellemetlen volt. Kétségbeesetten kerestem a fejemben valami témát, amivel szóra bírhatom.

- A… a múltkor, mikor itt voltak a hétvégén Taeminék, mi történt?

- Nem tartozik rád. – mondta csendesen, elvéve kezemből a bögrét, amit tartottam neki.

- Kérlek… megbántottalak aznap…

- Tulajdonképpen minden nap megbántottál, mikor találkoztunk.

- Ma… ma is? – csend volt a válasz.

- Nem, ma nem. – sóhajtott fel. – Aznap találkoztam először a fiúk apjával és anya aznap mondta el, hogy össze fognak házasodni. Erről mindenki tudott, csak én nem.

- Mi történt apukáddal? – puhatolóztam tovább.

- Meghalt, akkor költöztünk ide Kínából.

- Sajnálom. – haraptam be ajkam, odanyújtva neki pár kanalat, ahogy hozzám ért, a mosogatás alatt először, mikor elvette tőlem őket, megint azt éreztem, mint a csomagolásnál. Lehetetlen, hogy ő ne érezze.

- Előfordul. Nem vagyok már kislány, megértem. – erre nem tudtam mit mondani, így a csend megint vészesen hamar állt be közénk. – Viszont te más vagy, mint mikor először láttalak.

- Mi? – kerekedett el szemem, rámeredve.

- Arrogáns, öntelt, ideges, flegma. – számolta ujjain, zavartan néztem magam elé. Mintha nem is lenne jó tulajdonságom, mikor őt hallgatom.

- Azokban a napokban vesztettünk el mindent, ami miatt arrogáns és öntelt voltam. – sóhajtottam fel. – Már nincs az a pénz, amire olyan büszke voltam. – válogattam meg szavaim alaposan. Gunyorosan szusszant fel, de megértettem.

- Jó tudni, hogy nem magadtól voltál elszállva, csak a pénzedtől.

- Mit értesz ezalatt?

- Semmit. – nézett maga elé, de az apró mosolyt a szája sarkában nem tagadhatta le.

- Te gúnyolódsz velem.

- Megérdemled.

- Meg. – bólintottam és felsóhajtva adtam át neki az utolsó köteg evőeszközt. – És most?

- Meg várjuk a főnököt. – akasztatta le a nyakából a kötényt és kibújva a pult alatt, lehuppant egy székre, majd óvatos ujjakkal kezdte bontogatni cipőjét.

- Minden rendben? – sétáltam mellé és leguggoltam a székhez.

- Nem gondoltam végig ezt a magassarkú dolgot. – vont vállat és felállt volna, de visszanyomtam a székre, meglepetten bámult rám.

- Feltörte?

- Nem… elfáradt a bokám. Túlélem, nem az első alkalom, otthon meg úgyis levehetem majd.

- Hazaviszlek. – néztem szemébe ellentmondást nem tűrően. Csak pislogott rám hosszú szempilláival. – Úgyis meg kell várnunk Jeongmint, addig visszaérek a kocsival.

- Miért vinnél haza?

- Mert szerinted csak egy öntelt, arrogáns seggfej vagyok. – álltam fel és ott is hagytam, hogy tényleg visszaérjek.

***

Csak pislogtam magam elé, mikor itt hagyott egyedül a kávézóban. Most tényleg haza akar vinni? Csak mert nem kedvelem? Már semmit sem értettem. Elmondtam neki olyan dolgokat, amiket idegenekkel nem szívesen osztottam volna meg, meg hogy milyennek látom, és erre felajánlja, hogy hazavisz. Ez minden pasinál beválna?

Annyira belevesztem buta gondolataimba, hogy észre sem vettem, táskámmal át jött meg a hátsó ajtón és odanyújtotta nekem. Legalább figyelmes, bár ha gazdagok voltak, ez minden bizonnyal elengedhetetlen volt neki.

- Hát ti? – érkezett meg végre Jeongmin is. Már nagyon haza akartam menni. Jongin gyors mondatokkal vázolta neki a helyzetet, Jeongmin pedig csak bólogatott párat. – Vigyázzatok magatokra gyerekek! – mosolygott rám, én pedig kénytelen voltam elfogadni Jongin kezét. Az út a kocsiig is borzasztó kellemetlen volt, nem tudom hogyan jutottam volna haza. Hálás voltam, amiért így alakult a dolog, de nem igazán mutattam ki.

Csendesen irányítottam a vezető fiút a megfelelő irányba, néha rálesve. Eddig leginkább esetlennek láttam munka közben, de így, számára megszokott környezetben kifejezetten érettnek festett.

- Ez az?

- Igen. Köszönöm. – nyúltam a kilincs után.

- Ne hálálkodj, felkísérlek. – kerek szemekkel pislogtam rá. – Akkor is, ha egész úton azt hallgatom mennyire taszító vagyok. – szállt ki és mivel sikerült némi üzemleállást okoznia, kinyitotta nekem az ajtót és bezárva a kocsit, hagyta, hogy rá támaszkodjak.

- Soha többet nem hordok magassarkút. – sóhajtottam fel kinyitva az ajtót. Nem válaszolt semmit, aminek örültem. Csendben tettük meg a négy emeletet, anya pedig üdvözlő mosollyal nyitott ajtót, de az engem karoló Jongin láttán arcára fagyott a mosoly. – Anyu, ő Jongin, egy munkatársam. – sóhajtottam fel – Hazahozott, mert nem bírtam ráállni a lábamra.

- Gyer… gyertek be. – motyogta anya elállva az útból, Jongin pedig bekísért és segített leülni.

- Köszönöm. – sóhajtottam fel szemébe nézni, mire elmosolyodott. Nem úgy, mint eddig láttam, ez őszinte mosoly volt. Pitypang pedig farkát hetykén, kismacskásan az égbe emelve, nyávogva rohant felénk, az idegen azonban felkeltette az érdeklődését. Jongin megdöbbenve figyelte az udvarló cicát. – Nem harap. – mosolyodtam el halványan, mire leguggolt a cica mellé. Óvatosan barátkoztak egymással. – Arról a menhelyről hoztuk, aminek olyan keservesen adakoztál. – mormoltam levéve cipőim.

- Sajnálom… - motyogta felemelve lábaira a cicát, aki orrát kóstolgatta. – Elég szörnyű első benyomást tettem.

- Meg másodikat és harmadikat és negyediket. – halvány mosoly jelent meg arcán megint. Kifejezetten aranyosan mosolygott. Jézus mikre gondolok?

- Nem kezdhetnénk elölről? – nézett fel rám.

- Jegeskávé és epres keksz? – elmosolyodva sütötte le szemét. – Rendben, kezdjük újra. Vacsorázz itt, ha anyát is meggyőzöd, elhiszem, hogy rendes srác vagy. – vettem le róla Pitypangot és a konyhába sántikáltam, nyomomban a vendéggel.

Szerencseérme

Estére az idegeim cafatokban lógtak. Bár élveztem és szerettem a munkám és nem hittem, bármi elvehetné a kedvem tőle, Taemin és Jongin tettek róla. Talán nem volt dolog a világon, amin ne versengtek volna. Flörtöltek az összes női vevővel, akivel csak megtehették, diadalmas mosolyokat küldve egymásnak. Egyetlen mentsváram Taeyong volt, aki egy fiatal, szemüveges lánnyal tartott a pulthoz. Ismerős volt a lány valahonnan. Fölényes mosollyal vizslatta az ügyetlenkedő Jongint.

- Hogy megy az idomítás? – mosolygott rám Taeyong, mire fájdalmas arccal és egy kilégzéssel ejtettem le vállaim. A lány felkuncogott.

- Jungin vagyok, a húga ott annak. – bökött állával bátyja felé. – Gondolom te vagy Choa.

- Igen. – bólintottam meglepetten.

- Csak hogy tudd, neked szurkolok.

- Ahogy én is. – nevetett fel Taeyong halkan. Hálásan a gyerekekre mosolyogtam, majd aggódva lestem a fiúk fele, még épségben volt minden, csak egymás vállait lökdösték mosogatás közben. – Rettentő romantikus a hangulat. – vigyorgott a fehér hajú fiú, mire felkuncogtam.

- Te csinálsz is valamit? – fordult hátra Taemin sértetten.

- Szórakoztatom a vendégeket. – mutattam Taeyongra, bátyja csak egy fintorral díjazta jelenlétét.

- Te szórakoztatod őket? Micsoda ízlés. – Jongin mogorva megjegyzésére a vörös köd vészes sebességgel kezdett beszivárogni fejembe.

- Biztosan vonzóbbnak találnak egy kedves és szívélyes mosolyt, mint egy behízelgőt.

- Mit értesz azalatt, hogy behízelgőt? – dobta a vízbe a szivacsot és felém fordult. Taemin fintorából ítélve lecsapta az arcát.

- Azt értem alatta, hogy úgy mosolyogsz, mint a farkas, aki már megette a nagymamát. Nincs benne semmi őszinte és semmi kedves.

- Ide figyelj kislány! – morogta felém indulva – Fogalmad sincs róla ki vagyok, vagy hogy milyen vagyok. A nevemen kívül semmit sem tudsz rólam. – észre se vettem és már a pultnak támasztva hátam igyekeztem minél távolabb maradni tőle.

- Jongin! – sziszegte Jungin figyelmeztetően. Bátyja elengedte a füle mellett.

- Nincs semmilyen jogod ítélkezni felettem, megítélni vagy úgy tenni, mintha bármit is tudnál rólam. Te lennél az utolsó a világon, akivel megosztanék magamról bármit is. – mért végig megvetően, mint valami sovány kis árut, amihez nem fűlik a foga. A félelem pedig azonnal sértettségbe csapott át.

- A szánalmast kihagytam a felsorolásból. – morogtam megvetően. – Tudod engem ide nem szánalomból vett fel dolgozni a nagybátyám. – szavaim úgy hatottak rá, mintha leköptem volna.

- Mit mondtál?

- Hogy szánalmas vagy. – vágtam vissza azonnal, Taemin lökte arrébb, mikor mozdult volna. Megütött volna. Ettől pedig szemeim elkerekedtek.

- Vegyél vissza. – morogta a fekete hajú olyan hangon, amilyet még soha nem hallottam fiútól, max filmekben. Mellkasuknál széttolva őket siettem el és hevesen dobogó szívvel magamra csukva az öltöző ajtaját, belevágtam kötényem a táskámba és elsiettem onnan mihamarabb. Csak haza akartam menni, mással foglalkozni. Tanulni is jobb lett volna.

Hazáig olyan sebességgel szedtem lábaim, mintha üldöznének, majd becsuktam magam után az ajtót és mély sóhajjal nekidőltem. Anya aggódó arccal jött elém a konyhából.

- Minden rendben van kincsem? – csak lihegve megráztam a fejem.

- Csak felidegesítettem magam. Jól vagyok. – bontottam ki hajam és szétrázva a tincseim, mosolyt erőltettem arcomra, felkaptam Pitypangot és cipőm lerúgva a konyhába mentem. – Mit eszünk?

- Currys csirkét. Nem akarsz beszélni róla a vacsora mellett? – aggodalmaskodott anya tovább. Leültem a terítékem mellé és biccentettem. Azonnal leült ő is és miután szedett enni mindkettőnknek, minden figyelmét rám szentelte.

- Tudod.., van a bunkó srác, nevezzük nevén a gyereket, Jongin.

- Ma is bement oda?

- Mától ott dolgozik. – tűztem fel agresszívan egy falat csirkét a villámra, anya pedig összerezzent. – Egy… egy tarack. Egy tahó, paraszt, tudatlan gazdag senki. – soroltam mindent, amit csak használni tudtam rá és elfogadható szó. Anya elnézve kirohanásom hallgatott. – Sérteget és… és ha visszavágok, úgy tesz, mintha, mintha a világ összedőlne és csak neki lehetne igaza… én nem akarok vele dolgozni anya.

- Próbáld meg figyelmen kívül hagyni, szívem. – sóhajtott fel. – Azzal ártasz neki a legtöbbet. Arra számít az ilyen, hogy elsírod magad, vagy visszavágsz, és még jobban bánthat. Pillantásra se méltasd! És… ott van Taemin neked. – motyogta a végét, attól félve, rosszat mond. De elmosolyodtam és bólintottam.

- Igen, ott van Taemin. És Taeyong is be jön minden nap. – anya érdeklődve figyelt rám, majd úgy festett eszébe jutott valami.

- A hétvégén átköltözünk az új házba. Szóval péntektől próbálj meg szabadságot kérni!

- Ez gyorsan ment. – pislogtam rá.

- Már csak miattatok vártunk. De jól kijössz a fiúkkal és nincs értelme tovább halasztani a dolgot így. – bólogattam, hogy megértettem és rossz hangulatom ellenére mosolyt varázsoltam arcomra.

- Megyek tanulni. – tettem a tányért a mosogatóba mikor végeztem és bevonultam a szobámba.

Az álom a könyveken ért utol.

***

- Choa? – éreztem, hogy Jungin rám szegezi mutatóujját. Áruló. Már Taemin is elment az öccsével, kettesben vártuk meg nagybátyánkat. Jeongmin szigorú arccal fonta keresztbe karjait széles mellkasán. – Mit mondtál neki?

- Majdnem megütötte. – árulkodott Jungin tovább.

- Megérdemelte volna, oké? – fakadtam ki dühösen. – Ítélkezik és véleményt alkot mindenkiről, holott semmit sem tud róla. Mintha ő lenne a világ közepe vagy nem is tudom. – Jeongmin a fejét ingatta.

- Inkább te érzed úgy, nem gondolod?

- Ezek összeesküdtek ellenem és te is engem okolsz? Még Jungin is velük van. Taemin utál, mert az osztálytársa vagyok, meg, mert bele van bolondulva abba a libába, akárcsak az öccse. Lássatok már kicsit jobban. – morogtam és felkapva a táskám kifele indultam. Jungin futva követett, ügyet sem vetettem rá.

- Bocsánatot kellene kérned. – követett a szobámig.

- Áruló. – morogtam és orrára vágtam az ajtót. Nem akartam senkivel sem beszélgetni. Főleg nem a munkatársaimról.

Földhöz vágva mindenem, beálltam a zuhany alá és lehunyva a szemem, csak folyattam magamra a meleg vizet. Nem akartam gondolni semmire, mégis rettentő nehezemre esett kiürítenem a fejem. Mindössze pár pillanatig tartott sikerélményem, kiérve szobámba, a gondolataim ismét száguldani kezdtek, csak tükörképemre fintorogtam és leoltva a villanyokat, befeküdtem a paplan alá. – Tényleg szánalmas volnék? – nem hogy egy lány, senki sem mondott még rám ilyet. De főleg nem egy lány. Soha nem nyilatkoztak még ilyen negatívan rólam. Aztán jön ő, akit ok nélkül gyűlölök, és egyre csak erősíti az utálatom a szarkasztikus hangjával, a gunyoros mosolyokkal, a fintorokkal, meg a rettentő őszinte és sértő megjegyzésekkel. Ügyetlen vagyok, tudom. De azt hittem igyekszem. Amíg meg nem érkezett Taemin. Úgy viselkedtem, mint egy idióta. – Keményebben fogok dolgozni. – motyogtam párnámba. Csukott szemeim előtt megjelent Choa arca. Ma nagyon közel voltam hozzá. Ő pedig félt tőlem. A frászt hoztam rá a kirohanásommal.

Észre se vettem és addig gondolkodtam rajta, míg el nem aludtam. Az ébresztő csipogásából jöttem rá, hogy elaludtam. Ugyanis reggelt jelezve csipogott.

Bevágtam a tankönyveim a táskámba és egy gyors reggeli után rohantam a suliba.

Próbáltam figyelmen kívül hagyni Taemint, aki éppen evett valamit, mikor megérkeztem, éreztem, hogy figyeli, ahogyan az asztalhoz trappolok és levágom magam. Folyamatosan emlékeztettem magam, jobban kell csinálnom a dolgokat, ha nem akarok szégyent hozni magamra.

Így egész nap rá sem néztem, pedig ma is egy asztalnál ettünk testvéreinkkel. Mindketten úgy figyelték néma csatánkat, mintha teniszmeccs lenne.

Fáradtan léptem ki az iskolából, nem akartam dolgozni menni. Mi lenne ha ellógnám? Forgattam a fejemben, a kint váró alak pedig megerősített erről. Csinos arc, rosszra csábító mosoly, játékosan oldalra billentett fej, várakozóan csípőre tett kéz és puha, fényes haját mindenfele sodorta a késő szeptemberi szél.

- Rég láttalak, oppa. – mosolygott rám, mikor odaértem hozzá, karjait pedig nyakam köré fűzve ölelt szorosan megához. Éreztem teste melegét, kellemes volt a szeles időben, fél kézzel öleltem vissza. – Egy sör? Ja várj, dolgozol. Akkor nem ihatsz. – fintorodott el, válaszul utánoztam fintorát.

- A nő aki mindig képes lenne inni. Mi sodort erre? – indultam hazafele, felvéve tempóm, követett.

- Unatkoztam. – vont vállat.

- Ezért le akartál itatni?

- Olyankor bármire ráveszlek.

- Anélkül is ráveszel. – sóhajtottam fel. Az egyetlen volt, akivel a szakítás ellenére is tartottam a kapcsolatot. És újra és újra ugyanabba a hibába ejtett. Mégis bolond módon úgy éreztem, nekem ez megfelel. És mikor éppen úgy éreztem, beleszeretek újra és újra faképnél hagyott. Én pedig szívesen voltam az áldozata. Mindig.

- Ha csak úgy ráveszlek, az nem vicces. – húzta fel orrát. Igyekeztem elterelni a témát erről, lelkesen mesélt, imádta, ha ő a téma. Én pedig sietős tempót diktáltam. – Meg is érkeztünk? Lent megvárlak. – villantott rám csábítóan ravasz mosolyt. Behízelgő. Alig léptem be az épületbe, végigfutott rajtam a tegnapi nap emléke. Behízelgő. A szó zavaró módon Choa kissé rekedtes hangján futott végig gondolataimon. Én is így mosolygok? Ettől végigfutott a hátamon a hideg. Nem, én különb vagyok ennél. Nem félek elkötelezni magam, mint Jungah. Nem szaladgálok vissza senkihez. Nem engedem el őt, újra beleesek a csapdájába, ő pedig játszik velem, mint egy gonosz macska. Szánalmas vagyok.

Jungah pedig elkísért dolgozni. Belépett az első ajtón, én figyeltem, ahogy bemegy, az üvegen át kiválóan láttam. Choa felpillantott és elmosolyodott. Őszintén, üdvözlően. Csak pislogtam. Akkor is így mosolyogna, ha tudná ki ez a lány? Megráztam a fejem és besiettem a hátsó ajtón, úgy láttam, Taemin még nincs itt. Tévedtem, akkor végzett hátul, mikor beestem.

- Késtél. – közölte és ott is hagyott. Sután néztem körbe és mivel feladtam, hogy sikerüljön megkötni ezt a vackot, csak a nyakamba vágtam. Jungah jót kuncogott rajtam, miközben rendelését várta.

- Gyere ide! Borzasztóan festesz. – engedelmesen léptem hozzá. Ekkor ért vissza Choa. Kíváncsian figyelt, miközben átadta a teát.

- Ismeritek egymást?

- A barátom. – mosolygott Jungah úgy, mintha valakinek épp keresztbe tett volna. Azonban Choa ragyogó mosolya úgy festett, meglepte.

- Sok boldogságot.

- Kösz… köszönöm. – vette el a teát és leült a legközelebbi asztalhoz.

- Nem… nem vagyok a barátja. – motyogtam lesütve a szemem, míg nem figyelt rám. Choa azonban a legkisebb reakció nélkül otthagyott. Összezavarva néztem utána. Egy „nem érdekel”-t azért kaphattam volna. Vagy nem haragszik rám? Biztosan haragszik.

Jungah figyelő tekintete pedig rosszabb hatással volt rám, mint előre sejtettem. Ügyetlenkedtem, jobban, mint tegnap, félig süket lettem, remegett a kezem és borzasztó melegem volt. Folyton felé pillantottam, miközben ő csak mosolygott. Játszott velem és nem tudtam tenni ellene.

- Aranyos, hogy a barátnőd közelében még ügyetlenebb vagy. – kapta ki Choa a kezemből a tányérokat halkan kuncogva. Nem volt őszinte az a kuncogás, inkább gonosznak festett. Észrevette ő is a játékot.

- Ar…aranyos? – motyogtam első reakcióként utána bámulva. Eddig volt meleg? Tévedtem. – Nem… nem a barátnőm. Csak… volt. – miért kell erről tudnia? Mégsem bírtam bent tartani az információt.

- Oh, így inkább szánalmas. – csak magának jegyezte meg, de fájt. Nagyon. Én is tudtam, hogy az vagyok. De mindenkinek van gyengéje. Bizonyára neki is volt.

A következő tányérkupac pedig a földön végezte Jungah mosolygása miatt. Nem, mert szánalmas vagyok miatta. Choa pedig úgy nézett rám, mintha a legnagyobb teher lennék a világon. Elveszetten néztem, ahogy felseper, majd arrébb tol. Amikor pedig találkozott tekintetünk, láttam benne mennyire lenéz engem. Mindig lenézett engem. A düh pedig fellángolt bennem. Mégis ki ő, hogy ilyen kevésre tartson engem? Jungah előtt azonban nem mertem kiborulni rá. Csak füstölögtem magamban.

Egészen a nap végéig. Két poharat törtem még el zárás után, mikor mosogatás közben Jungah mellém lopózott.

- Kint megvárlak cicus. – mosolygott rám, én pedig hátramentem.

- Kapd el! – riadtan kaptam a felfele repülő valami után, majd markomba zártam. – Nem hittem, hogy te leszel az, akinek adom, de lassan nincs tányérunk. – kinyitottam markomat, egy érme feküdt benne. Szerencsepénz? Kerek szemekkel néztem fel Taeminre. – Ne vágj ilyen csodálkozó arcot, azt hittem nem találok nálam kétbalkezesebb embert. Szükséged lesz rá.

- Te hiszel az ilyenekben? – húztam ki magam megvetően, már csak a szavakat kerestem, amivel visszaadhatom neki és meg is bánthatom.

- A másik fele nála van. – hagyott magamra. Nála? Kinél?

- Nem vár a barátnőd? – nézett rám Choa kíváncsian.

- Ja, de igen. – kaptam fel táskám és kisiettem. Nála? Visszafordultam, együtt mentek egy irányba. Nála. Choara célzott. Igaz? Lenéztem a kezemben levő érmére. Minek az nekem? Szerencsés vagyok. Csak el kell itt dobnom. Majd valakinek szerencsét hoz és vesz rajta valamit.

- Szombat este ugye az enyém vagy? – kérdezte Jungah a ház előtt állva, elbűvölő mosollyal nézve rám.

- Persze. – érintettem meg arcát, elseperve tincseit, csak nézett fel rám ártatlanul, vékony dzsekim fogva mellkasomnál. – Majd elütjük az időt. – azonnal ravaszul kuncogott fel. – Jó éjt! – hajoltam hozzá elmosolyodva.

A lépcsőn felfele haladva farmerom zsebeibe süllyesztettem kezeim és kitapintottam egy hideg, kerek érmét. Nála van a másik fele, jutott eszembe.

- Úgy mosolyogsz, mint aki szerelmes. – vizsgálta Jungin az arcom. – Kitalálom, az a ribanc megint előkerült.

- Ne nevezd így! – néztem le rá.

- A húgod igazat beszél? Megint azzal a… hallottad mi. Szóval vele töltöd az időd? – nézett rám anya laptopjából. Megvetően húztam el szám. – Meg kellene ismerkedned egy rendes, valamire való lánnyal és nem ilyen semmirekellőkkel foglalkozni, akik attól hiszik magukat nőnek, hogy magukba bolondítanak egy fiút. – sértetten hagytam ott a családot és csapkodva lezuhanyozva bevágtam magam az ágyba. Végre lehunyhattam szemem.

Aranyos, hogy a barátnőd közelében még ügyetlenebb vagy. Aranyos. Aranyos… A mosoly pedig félálomban megtalált ma. Nem behízelgő, nem szánalmas, nem bolond. Őszinte mosoly és még megérintettem a nyakamba fűzött szerencseérmét.

Szeretet

Anya este ébren várt, lesben a konyhából, hogy bármikor elkaphasson, ha hazaértem. Alig tettem be mindkét lábam az ajtón, be is bizonyította, rám várt és elém rohant az előszobába.

- Beszélhetünk? – tördelte ujjait rám nézve. Csinos kis kontya szétbomlott dél óta, mialatt az idegességtől turkált hajában és tolta hátra minduntalan előrehulló tincseit.

- Miről? – tettem le mogorván táskám és lerúgva cipőm, felkaptam a hízelgő Pitypangot, hogy bundájába fúrjam arcom, ügyet sem véve anyámról.

- Tudom, hogy haragszol rám, amiért apád halála után… - megrökönyödve, felháborodva meredtem rá, majd hitetlenkedő nevetéssel megráztam a fejem.

- Semmit sem tudsz rólam, „anya”. – fröcsögtem taszító módon. – Meg se fordult a fejemben, hogy nehezteljek rád, amiért boldog akarsz lenni. De mostantól fogok. Boldog vagy?

- Choa… - motyogta megbántva.

- Igen, fogok, hogy tudd milyen az, amit hittél. Pedig eszem ágában sem volt. Tudod mi bántott? Hogy hazudtál nekem. – mértem végig szemrehányóan, ahogy leejti vállait és a maradék tartás is kiszáll testéből. – Sok boldogságot! – löktem még oda, majd macskámmal karomban elvonultam és hogy kifejezzem dühöm, hangtalan toltam be az ajtót magam után. Azután neki dőltem és a cica pöttyös bundájába rejtve könnyeim, lecsúsztam a fal mentén egy apró kupaccá. Fájt, nagyon fájt, hogy anya azt hitte, megtagadnám tőle az újrakezdés örömét.

Ott aludtam el az ajtóban, a doromboló, türelmes Pitypangot ölelve. Zavaros álmaim voltak kávéfoltokkal, árulókkal, Taeminnel és Pitypanggal, aki mint holmi hernyó az Alice Csodaországban lapjairól, dorombolva, beszélve osztott nekem tanácsokat.

A hajnal első fényeire pedig felébredtem, részben a hűvös hajnalnak, részben a kényelmetlen testhelyzetnek hála. Empatikus macskám a mellkasomhoz bújva aludt, muszáj volt megszakítanom pihenőjét és magamhoz ölelve talpra álltam, hogy az ágyamhoz vonszoljam magam. Rettentően fájt a nyakam, a szemeim pedig égtek a sok sírástól. Odabenn a mellkasomban pedig csak ürességet észleltem.

Ruháimmal mit sem törődve bújtam be a hideg paplan alá és magamnál tartva a helyezkedő Pitypangot, lassan megint elaludtam.

Újból már csak fél tizenegykor rugdostam le magamról a paplant. Cicám az ablakban ült csapkodó farokkal figyelve a világot. Megdörzsöltem még mindig égő szemeim és törölközőm megragadva a fürdőbe trappoltam. Nem érdekelt sem anya, sem az, ha még aludna.

Beállva a forró víz alá, hátrahajtottam a fejem és engedtem, hogy a gőz, a meleg és a csobogás zaja kimosson minden mást a fejemből. Elgondolkoztam a testem áztatása közben. Gyerekes lettem volna már az olyan hisztikhez, amikkel anyát büntetem, mégis rettenetesen rosszul esett a tegnapi feltételezése. Úgy érezte sértett gyermeki lelkem, hogy mégis büntetnem kellene őt valahogy. De nem volt meg máris megannyi gondja, amik mellé ez csak a meggyszem lett volna a hab tetején? Persze, hogy megvolt neki. Minden bizonnyal nyakig merült a házkeresésben, meg kellett oldania ennek a lakásnak az eladását, biztosan gondot okozott az is, hogy el tudjon onnan járni dolgozni és nekünk se legyen messze az iskola. És itt voltam én. Én meg Taemin. Természetesen ennél kisebb gondot el se tudtam volna képzelni a helyében, nekem mégis méretes probléma volt. Évek óta nem láttam olyan fiút, aki kicsit is tetszett volna. Gondolván, képtelen vagyok érzelmeket táplálni egy másik emberi létforma iránt, nem is foglalkoztam a gonddal. Mikor pedig kiderült, hogy mégsem vagyok ufó, közlik, hogy a két napja áhított srác a mostohám lesz. Igazságtalan volt, nagyon igazságtalan. Hát ennyit ér Taeyong szerencse érméje? Talán nem nekem találták ki.

Törölközőbe bugyolálva totyogtam ki a gőztől forró fürdőből a jóval hidegebb lakásba. Anya éppen a bejárati ajtót csukta be maga után. Fáradtan, bizonytalanul megeresztett egy mosolyt felém a bevásárlószatyrok mögül. Talán semmit sem aludt a kirohanásom után. Ez pedig lelkiismeret furdalást okozott nekem és a kamaszos, lázadó hisztimnek. Ideje lett volna már kinőnöm belőlük.

- Jól aludtál, kincsem? – halk, elszoruló hangja pedig még inkább arról biztosított, hibát követnék el, ha most fordulnék ellene. Bizonyára találok még más pasit is, ezen felesleges kiborulnom.

- Miért nem mondtad el hamarabb? – tettem fel az egyetlen kérdést, ami miatt még haragudhattam az ellenem összeesküvő világra. – A fiúk minden bizonnyal tudták.

- Tudod, hogy nem vagyok ilyesmiben jó. – sóhajtott a konyhába indulva. Elengedve indultam utána. – Nem tudtam hogyan reagálnál rá. Nem tudtam neheztelnél-e rám.

- Érettebb vagyok annál.

- Én nem voltam az a te korodban. Nem voltam egy érett, dolgozó nő, aki bölcsen tervezte az éveit, hogy semmi se okozzon neki nehézséget. – tette a le a szatyrokat rám nézve. Szomorú volt a tekintete. Tudtam mire gondol. Annyi idősen, mint én, én már megvoltam neki.

- Soha nem bántad meg?

- Milliószor megbántam. De most, látva, hogy mivé vált egy kis hiba, soha nem változtatnám meg. – könnyek gyűltek szememben szavaira és szorosabban fogva magamra a törölközőt, megöleltem. – Szeretlek kicsim és ha tudom, hogy ez ennyire fáj majd neked…

- Nem anya, - mosolyodtam el halványan – te láttad meg Mr. Leet hamarabb. – halkan nevette el magát és szorosabban ölelt át. – Minden bizonnyal, ha ilyen jól terveztem a jövőm, megfelelő csapdával egy pasit is tudok majd fogni.

- Ha eddig nem volt itt az ideje, hamarosan eljön majd. Talán már ismered is az illetőt.

- Kétlem, de majd eljön. Ezen feleslegesen rágom magam. Felöltözök. – simítottam végig anya sötét haján, ami a hátára omlott és elmentem a szobámba egy nadrágért és egy pólóért. Mire visszaértem, már tányérok és azokon szendvicsek ültek az asztalon. Halvány mosollyal ültem le sajátom mellé.

- Mesélsz nekem arról a fiúról?

- Melyikről?

- Arról a bunkóról. – majdnem félrenyeltem. Anya sosem használt ilyen szavakat és semmi kedvem nem volt felidézni a szőke fiút. – Olyan volt, mintha nem először látnátok egymást.

- Nem több, mint egy bunkó. – vontam vállat – Rám öntötte a forró kávét, elvárja, hogy fejből tudjam a rendeléseit, kirúgással fenyeget, és azt hiszi, ha alamizsnát ad, miközben a külsőm becsmérli, elnézem neki ezeket. Egy gazdag segglyuk. – anya rosszallóan rázta fejét a szóhasználatra, de végül nem szólt miatta. – Inkább mesélj te! Úgy gondolom sokkal kellemesebb lesz. – Tekintete azonnal felcsillant.

***

Reggel, pontosabban délben elégedett lélekkel szemléltem plafonom, a kipihentség okozta ezt a mély boldogságát lelkemnek. Mégis kellemetlen volt kimászni a tollpaplan alól a kegyetlen valóságba. Millió gond nehezítette meg az éteri boldogság fenntartását. Főleg a rohamosan közeledő hétfő gondolata. Minden porcikám tiltakozott az iskola és az első munkanap gondolata ellen.

- Ne is foglalkozz vele! Namaste~ - morogtam kissé gúnyosan az orrom alatt és bekapcsolva a gépem, lehuppantam a túlzottan nagy monitor elé egy babzsákfotelba, a kontroller pedig máris a kezemben volt. Még nem volt alkalmam eleget játszani legutóbbi játékaimmal.

Széllel bélelt, soha meg nem álló húgom törte meg a démonölés közben kialakult idillt.

- Gyere enni! – hajolt be a szobámba. – És vegyél fel valamit, senki sem akarja a felsőtested bámulni! – vette fel gonosz vigyorral tegnap esti gondjaim fonalát. Legszívesebben utána hajítottam volna valamit, de nem akadt semmi a kezem ügyébe, és amúgy is túl hamar elmenekült. Morcosan bújtam bele egy farmerba meg egy pólóba és hajam ujjaimmal végigszántva lecsoszogtam az étkezőhöz. Anya rament „főzött”. Mind jól ismertük pedig a zacskós ramen illatát, fitness világbajnok háziasszonyunk minden bizonnyal életében először most látott ilyet a hivatalos közértben, ahova emberek járnak, nem modellek.

Az evés pedig néma csendben telt, de legalább meg lehetett enni. Elvállaltam az ebéd utáni mosogatást. Magamnak is borzalmas volt beismerni, nem akarok holnap úgy ott állni, hogy még mosogatószivacsot sem láttam soha életemben. A legenda szerint valami színes gélt kellett rányomnom. A miénk zöld volt.

Három tányér halálos balesete nem sokon múlt, mégis a diadal gondolatával zártam a házimunkát. Ez is megy. – Eljössz Jeongmin bácsihoz? – ugrált előttem a kis tornádó lelkesen. – Egyedül nem mehetek, légy szíves gyere! – gyomrom azonnal görcsbe ugrott. Hogy én oda? Nem égettem magam még eleget? Mégis valami idegen erő a határozott nemet egy kényszeredett bólintássá változtatta. Tíz perccel később pedig előre engedtem az üvegajtónál a siető Jungint és bent leültem a pulthoz. Jeongmin mosolyogva szolgált ki minket, észre sem vettem, kíváncsian nézelődtem az egyértelműen üres kávézóban. Nagybátyám és húgom halk sugdolózása nem kötött le, csak a halk a kuncogás keltette fel figyelmem. Szinte egyforma mosollyal figyeltek, le se tagadhatnák a rokonságot.

- Mi van? – pislogtam hol egyikre, hol másikra.

- Kit keresel, Jongin?

- Csak… nézelődtem. – néztem el kínosan és nem is voltam hajlandó visszanézni.

- Choa – a név hallatán felkaptam a fejem, keresve a megszólítottat – ma nem dolgozik. – vigyorgott nagybátyám kajánul, mikor sikerült csőbe húznia. Fintorogva fordultam el megint. Legalább tudom, hogy feleslegesen csináltam magamból hülyét megint. Bár fogalmam sem volt, miért kerestem ennyire őt. Nem sok kedvem volt elé állni a tegnap után. Azért jó lett volna tudni, hogy jól van-e. Haragudni biztosan haragszik rám. – Holnap lehetőleg viselkedj azért. – a szigorú hangra felé fordultam.

- Mármint?

- Ne veszekedj vele! Ő most a felettesed lesz, főleg mert el kell mennem apád újabb tárgyalására. Amit mond, aranyba foglalni és Istenként imádni alakját. Vegyél példát Taeminről!

- Nem fogok úgy viselkedni, mint egy szerelmes bolond.

- Te csak simán bolond vagy, tudom öcsi. – borzolt hajamba, mire duzzogva mordultam rá. – Remélem a srácok be vannak oltva veszettség ellen. – mormolta engem tanulmányozva. – Harap? – fordult Jungin fele.

- Tudok viselkedni. – csattantam fel sértődötten és kifele indultam.

- Ha ezt nem fizeted ki, mínuszból indul a fizetésed. – csak intettem egyet és azt morogva, hogy induljon csak, hazacaplattam, hogy estig a szobámban duzzogjak.

A rossz hangulat pedig elemi erejűvé vált reggelre. És se kávé, se csokoládé nem segített rajta. A korán kelés azonban klasszisokkal rontotta.

- Járjon iskolába, akinek két anyja van. – morogtam a kapuban állva és semleges kifejezést varázsolva arcomra, meg sem álltam az osztályteremig. Unottan huppantam le Taemin mellé, fintorogva mértem végig, szemem sarkából láttam, ugyanezt teszi, és ahogyan én is, ő is minél nagyobb helyet próbál elfoglalni az asztalon. Nevetségesek voltunk minden bizonnyal, de nem bírtam megállni, hogy ne tegyem ezt. Hogy ne akarjak fölé kerekedni. Ennek a fura versengésnek pedig nem akart vége szakadni. Gyalog vágtázva a folyosókon versenyeztünk a mosdóig, az elintézendő dologgal és mondanom sem kell, a szemlélődés ismét nem maradt el. 

Talán szerencsének mondható, csak ketten voltunk akkor a férfi mosdóban, ugyanis elég furán értelmezte volna magát a fölényes nyújtózkodás és a határozott leskelődés az összehúzott szemek sarkából. Én ezen téren nem lettem okosabb, vagyis ez a verseny eldöntetlen maradt.

Azonban a menzán folytatódott. Ki tud minél többet, minél gyorsabban megenni. Nem sok értelme volt egymással szemben ülnünk, mikor biztos voltam benne, ez lesz a vége, mégis nyájas álmosollyal igent mondtam kérdésére.

- Ti mi az Istent csináltok? – zökkentett ki Jungin hangja, tele pofazacskóval, értetlen arccal néztünk fel rá. Egy fehér hajú fiú is felbukkant mögötte és gyanakodva mérte végig Taemint. Sikerült beazonosítanom, hogy ott volt szombaton a kávézóban, tehát csak testvérek lehettek.

- Ha megfulladsz, nem én mondom el apának. – ült le közénk, Jungin pedig felbátorodva elfoglalta az utolsó szabad helyet az asztalnál és rám villantva mosolyát, enni kezdett. Kultúráltan, rendes falatokban.

- Anya nem egy konyhatündér, de nem hittem volna, hogy ennyire éhes vagy. – bökte meg kése nyelének végével arcom, ami megannyi szem rizsszemet rejtett. Nem válaszoltam, ha tudtam volna se tettem volna és igyekeztem lenyelni az ételt. Mikor sikerrel jártam, rideg arccal távoztam köreikből. Csak Jungin kuncogása ért utol.

***

Jeongmin, jobban mondva a „főnök” kedveskedő mosollyal fogadott, mikor délben megérkeztem a kávéház rossz emlékek ellenére is kellemes falai közé.

- Úgy látom jobban vagy. – csak bólogattam és elfogadtam a kávét.

- Sikerült tegnap mindent megbeszélni anyával.

- Ennek örülök. Remélem a bogyóid is bevetted, mert ma is dolgom van a városban. – megrökönyödve néztem rá.

- Az új fiút is nekem kell fogadni? Mármint megint?

- Megbirkózol vele. – mosolygott rám. – Taemin késik, hétfőnként mindig fog az iskola miatt. – bólogattam, hogy értettem. Jobb lett volna, ha itt van, rá egyáltalán nem nehezteltem és talán nem izgultam volna ennyire az újonc miatt.

Minden gördülékenyen ment, bár kezdtem izgulni mire elkezdett közeledni az egy óra. Semmi baj nem lesz, nyugtattam magam. Végülis, mi baj lehetne?

Tizenkettő ötvenötkor besétált a „mi baj lehetne?” teljes valójában. Halványkék ingben, fekete farmerben, egyenesen a pult fele tartva.

- Elfelejtett a csengőre fintorogni. – billentettem oldalra a fejem gunyorosan, mielőtt megszólalhatott volna. Hátrakapta fejét, majd rám. Mintha gondolkozott volna valamin, aztán szóra nyitotta a száját. Mintha nem találta volna a szavakat.

- Ez rettentő kínos lesz… - motyogta megvakarva tarkóját, majd nagy levegőt vett és szemembe nézett. – Megmutatnád a személyzet öltözőjét? – hirtelen nem tudtam, hogy nevessek, hangosan, mintha az év viccét hallottam volna, vagy sírjak, amiért ő az új alkalmazott, vagy ne is higgyek neki. Míg ezen töprengtem, melyik reakciót is válasszam, erőtlenül biccentettem és elsétálva a pult mögött, láttam, követ.

Nem mentem be vele oda. minden bizonnyal megoldja maga is, tévedtem. Bár sikeresen a nyakába akasztotta a halvány mályvaszín kötényt, keze tíz perc múlva is háta mögött matatott a megkötésen ügyködve, tekintete pedig egyre sötétebb lett. Összekaparva maradék lélekjelenlétem, odaléptem hozzá és kihúzva ujjai közül a megcsavarodott anyagokat, takaros kis masnit varázsoltam derekára. Ma nem bűzlött a parfümtől, mint az első alkalommal, így pedig kifejezetten kellemes illata volt.

- Tudsz felszolgálni? – apró nemleges intés. – Kávét főzni?

- Nem. – olyan halk volt, hogy nem is hallottam. Csak szája mozgásából következtettem erre.

- Mosogattál már valaha?

- Hát…

- Hallottál már a seprűről?

- Van otthon. – motyogta lesütve szemét.

- Miért jelentkeztél ide egyáltalán? Vagy ez újabb vicc részedről?

- Nem én… muszáj volt. – sóhajtott kelletlen, eszembe jutott mit mondott a főnök, egyikük a rokona. Az pedig tuti nem Taemin. Már értettem. Kelletlen sóhajtottam.

- Remélem, a süteményeket gyorsan megjegyzed. – tereltem el a pulthoz és a mérleghez.

Az elkövetkezendő órák pedig ideges szaladgálással teltek. Hol egy vendéget szolgáltam ki, hol tanítgattam az újabb koloncot. – Egyébként Jongin vagyok. – mormolta a zabkekszeket méregetve.

- Choa. – sóhajtottam halkan és kivéve kezéből, visszatettem a korongot.

- Hogy lehet ezeket megkülönbözetni? – halvány mosoly kúszott szám sarkába, eszembe juttatta Taemint. Biztosan nemsokára ő is itt lesz.

Nem tévedtem, Taemin vidáman sietett ki az öltözőből, okosan a hátsó ajtót használva, de a vidámság csak addig tartott, míg az ügyetlenkedő Jongin fel nem nézett és meg nem pillantották egymást. A levegő pedig megfagyott. Taemin gyanakodva méregette és úgy oldalgott el mellette, mint egy korcs mellett szokás. Addig folytatta ezt, míg másik oldalamra nem ért.

- Ez mit keres itt?

- Ő. – javította ki Jongin, mindketten nagyokat pislogtunk rá. – Ember vagyok.

- Biztos? – morogta Taemin gúnyosan, csak tekintetem fogta vissza a másik fiút attól, hogy hozzávágjon egy pogácsát.

- Akármi miatt is vagytok ilyenek, ne az állásom fenyegessétek vele! – morogtam otthagyva őket, hogy felvegyek egy rendelést. – Tíz deka zabos keksz! – mondtam oda se fordulva. Csak a szitkozódás biztosított róla, sikerült ugyanazért a kekszért nyúlniuk. – Elnézést a sebesség miatt! – mosolyogtam a várakozó fiatal nőre, mire halkan felkuncogott.

- Csak férfiak. – legyintett, két fej jelent meg egyszerre a pult felett és két összehúzott szem, mire megint felkuncogott. Most esett le, valamelyikük tetszik neki. Vagy mindkettő.

- Elnézést, még új vagyok itt! – lépett mellém Jongin egy fölényes mosolyt engedve meg magának Taemin felé és kedves mosolyával megajándékozta a hölgyet, aki még borravalót is hagyott neki. Éreztem magamon tekintetét, de nem néztem fel arcára.

- Legalább eladni magad tudod. – kerültem ki és friss kávét töltöttem a főzőbe. Hallottam Taemin kuncogását, mire rálestem szemem sarkából, de mosolyon kívül sem cinkosság, sem gonoszság nem volt a szememben. Bár nem szívleltem Jongint, úgy döntöttem nem teszem tönkre a munkáját csak emiatt. Mert akkor úgy érezné magát, mint én éreztem minden nap, mikor megjelent. És tegnap jelentette ki anya, hogy igenis érett és felelősségteljes vagyok.

Anyának pedig mindig igaza van.